A legutóbbi poszt vitájában hangzott el, hogy a rivaldafényben ágálók nagy
része negyed- vagy féltudást hordoz és dönt olyasmiről, amihez egész tudás kell.
A Pascal-szemlét ki lehet kerekíteni és be lehet fejezni azzal, amit ez a szerző a tudás végleteiről  állapított meg.

(327). „... Az emberek általában helyesen ítélik meg a dolgokat, mert ôk
 abban a természetes tudatlanságban leledzenek, amely igazi állapotunk.
A tudásnak két  véglete van, s ez a kettô összeér. Az egyik a tiszta,
természetes tudatlanság, ebbe születünk bele mindannyian. A másik az a
 véglet, amelyhez a nagy szellemek jutnak el,  miután végigtanulmányozzák
mindazt, amit csak tudni lehet, s rádöbbennek, hogy semmit sem tudnak,
hogy ugyanabba a tudatlanságba jutottak el, amelybôl elindultak;  csakhogy
ez már önmagát ismerô, tudós tudatlanság. A két véglet között vannak azok,
akik kiemelkedtek ugyan a természetes tudatlanságból, de a másikhoz nem
tudván eljutni, szereztek maguknak valami kis nagyképű, tudományos mázt,
és adják a mindentudót. Ezek zavarják össze embertársaikat, és ítélnek
rosszul mindenrôl.”

Annyit tennék hozzá mindehhez, hogy a tudás mindig konkrét, egy adott
terepre érvényes.  Az arra a területre vonatkozóan elérhető valamennyi lényeges  -- elméleti és gyakorlati – naprakész információ birtokosai a profik. A kiemelkedő szakértők ajánlására  hozott döntések szolgálják a döntésekben érintettek érdekeit.

A profik is szoktak tévedni.  De ez nem igazolja az amatőr, kontár
megítéléseken és ötleteken alapuló elhatározásokat.  A féltudás nem tudás.