A vadászok barlangi művészete nem tanuskodik vallásos kultuszról. Üzenete, ha van, a férfi és a nő kapcsolatáról szól.
Itt a Blogtéren az utóbbi időben öt bejegyzésben is  foglalkoztam barlangi képekkel, sziklarajzokkal. Másokat régebben, kommentárok nélkül  mutattam, kedvenc állataim címmel és ugyanazon tárlatféle második részében. Most a barlangi művészet egyik negatív  tanulságáról is írok.

A festmények az emberek számára az érzelmileg legfontosabbat örökítették meg: az élelem szerzését, a  létfenntartás feltételét és  a szaporodást, a fajfenntartást. A festmények témái között istenek nem szerepelnek. Ha ezekben hittek volna, bizonyára fontosnak tekintik és helyt adnak elképzelt alakjaiknak a barlangok falain. Mint ahogy később sok ábrázolás született is szakrális témákról. De az őskőkori műtárgyakba nem kell istenkultuszt  belemagyarázni.A  legnagyobb szakértők ettől viszolyognak.

A barlangi mûvészet tanulmányozását Henri Breuil abbé emelte a tudomány rangjára. Az õskõkor kultuszait egzakt és statisztikailag is megalapozott módon André Leroi-Gourhan írta le.

Az utóbbi szerzõ ezernyi  barlangi rajz, festmény és a mobil tárgyak tízezreinek áttekintése után kérdi: mi marad az õsember vallásosságából. „30-40000 évvel ezelõttrõl jószerével semmi.”
(L.: A. Leroi-Gourhan: Az őstörténet kultuszai. Budapest, 1985.)
Ez a több százezer éven át létezett archaikus vadászra, vagyis a neandervölgyire és annak elõdeire vonatkozik. De minket a h. sapiens sapiens, az anatómiailag modern vadász érdekel. Nagyjából tehát a  felsõ paleolit embere, a barlangi alkotások készítõje.

A barlangi és sziklaképek a szerzõ szerint nem bizonyítják a varázslás, vagy a vadászmágia, a totemizmus, a sámánizmus egykorú létezését és hatását. Rengeteg szimbólikus alakzatot és jelzést tartalmaznak, de ezeket a lelkiismeretes tudós csak egyetlen, a világlátást, a magatartást, az együttélést kifejezõ és szabályozó tényre vezetheti vissza: a nõ és a férfi kapcsolatára.

A leggyakoribb állatábrázolásokon, vagy mellettük gyakran  kis formátumban megjelenik a nõ és a férfi jele, a legtöbbször nemi szerveik stilizált rajzának formájában. A nõ jele inkább a bölényhez, a férfié a vadlóhoz csatolva. Helyenként maga ez a két állat képviseli a két nemet. Akkor és méginkább késõbb a fallosz kultusza is terjedt és ezredévek múltán némely keleti vallásban is kapott  bizonyos alárendelt helyet.

Akárhogy is van, a szaporodás és az ezzel kapcsolatos örömszerzés szerveinek rajzait az õskõkori vallásosság bizonyítékának tekinteni túlmenne mindazon az ostobaságon, amit fanatikusok akár csak az utóbbi kétezer évben összehordtak. Akik egyébként  elitélik a pogány hiedelmeket, olykor az ilyen  képekben vélnek bizonyítékot találni arra, hogy lám-lám, a barlangi ember is vallásos volt, tehát a vallás örök szükséglet. Pedig még az egyszerű vadász-szertartást is csak a képek egy része szolgálta.

Szembeötlõ, hogy a nõi jelek száma tízszer vagy tizenötször is nagyobb, mint a férfi jeleké. Ez megfelel annak, hogy a  nõk kiemelkedõ helyet foglaltak el a korabeli életben, tudatban és persze annak is, hogy a rajzokat többnyire férfiak készítették.

(Folytatása következhet.)